Álmatlan éjszakáimon át
csak rád gondoltam, szemedre,
mely boldogságát adta
szívemnek, mert szeretett.

Mennyben szárnyaltunk
lágyan érintettük ajkunk
cseppjeit, melyen csóknak
forró ölelte dívott.

Puszta tenyered nyújtottad,
már szinte fájt, hogy szeretlek.
Perzselő leheletünk szavai,
kulcsolt ujjaink közt izzott.

Rád gondoltam. Most is.
Szüntelen szállnak a kódok
lüktető véremben,
s érted eped szívem, rab örökre.

Veresegyház, 2004. február 19.