Sajgó lépteid porában élek,
hol csak bánat jár, s félek,
neszed bármivé lett, tiltva tűr,
végtelen, mint a halottas űr.

Elhagyatott.

Elveszek benned, mert hagyod,
hiába őriznek védangyalok,
kiket nékem küldtél, még akkor,
midőn szíved engem kapott.

És most…

Haragos szemed lángolva ég,
feléd dobott hangom sem ér
füledbe, hisz haldoklott vágy
kering benned, s a magány,

mely ölni akar!

A múltat, hogy többé ne éljen,
szívemben a szép, ne védjen
képzeletet. Már nem küzd a lét.
harcos mámorom aludni tért.

végre…

És lépteid törlik, hol gyáván
megtűrt a sors, most árván,
egyedül mosolyog alélt szívünk,
balgán hisz. Más útra tértünk.

Veresegyház, 2004. augusztus 16.