Árnyak közé szorít a sötét éjszaka,
magányba ránt a Hold ködös udvara,
mint a halotti csend, olyan a szívem,
elfeledett béklyót köszönt keservem.

Csak te vagy velem, egy drága Angyalom,
keserű könnyek közt épp veled osztozom,
mert miért lőn a léleknek igaza,
ha hazáját sem éri őszinte szava?

Fáradtan már, és megtiporva állok,
nemes hangban ocsúdva emberré válok.
Erősé tétetett egyszerű hitem,
s már nem kételkedem a nagy semmiben.

Várok, ahogy vár a balga remény,
kinek szapora dobbanása mégis annyira kemény.
Megvárom a hajnalt, a reggeli teret,
hol új nap virrad, s köszönti az eget…

De most elnémítom a bárgyú gondokat,
szeretve talán sosem várom azokat,
és lassan álmot bont a felejtés…
Magamba zárom a múltam… és…

...eloltom lámpámat, mi oly erőt ad,
hogy önmagam világa árnyam marad,
s szeretve ölel át, fogja két kezem…
Szívemnek hazája… én Istenem…

Veresegyház, 2007. május 28.