(Petz György költőnek)

Ismeretlenből is ismerős a szó,
múltat jelenné formáz…
Derengve kérleli a jövőt:
Haladj már Te is magad előtt!

Fellegre is írhatsz, akár a képzelet,
de maradjon csak földi lábán
a megszületett társtalan rovás.

Komollyá tétet az élet,
néha elmébe fűz gondokat…
Megköszön a Nap is,
ha a vas rozsdáját fényesíted.
Hát fényesítsd!
Hallod?!

Mert kell!
Ha csak magadba nézel,
annyi minden áramol
rajtad keresztül,
lelkeddé válik
a némaság kertje is,
mint az Atya igéje,
ott legbelül…

Lendületed oktat, hajszol…
Tudássá formálja
a képlékeny
akarni vágyást.
Mert szerénységed oly vakmerő!
Szilárdsággá köszönt
minden elhangzott mondatot.

És ők csak isszák szavaid,
mézes csuporból csordultig.
És TÖBBÉ érnek általad!

Értelemmé halad a vágyakozás,
fehérré nő a fekete lázadás,
ha magadból olvasol
megtérült hangzatot.
S a végén csak hallgatod
mi füledben cseng:
A néma csend…
Értéked.

Veresegyház, 2008. szeptember 16.