A félig lehúzott roló
álmosan nyújtózik
ódoni ablakom előtt.
Recsegő tekintete
porrá őrli az alvó perceket,
szendergő pillanatba rejt
minden szellemet,
engem is…
Ha hagyom,
magával húz,
s a délutáni Napom
emléket gyújt
a fehér falakon,
apró foltokba gyűl
a redőnyös szalagon,
de oly magányosan,
oly fájdalmasan,
hogy néki is
szerelmet ígérne
lelkem.
Tura, 2008. október 19.
