Már megáldotta az ég
a tiszta könnycseppeket…
Lázongó éj sötétjében
húzta rá leplét szívemre
az elhalkult homály.

Megvetette lábát a szó,
ajkamon csordogált kín
hiába való várakozás,
mert lüktetett csendbe omlik
a lélek diadala.

Küzdeni álmokért
oly magasztos tett,
s ha teljességgé lép a vágy,
örömmé formálnak
a napok terhei is.

Ha kezeid imára emeled,
már nem fáj a gondolat,
elmerengni múltakon…
Vaj’h ott ül e bocsánatunk
aggódó szemeinkben?!

Néha fáj e becsmérelt lét,
s néha isteni kegyelmünk
kiváltja a megvetült perceket,
majd szelíd mosolyt röptet
kivirágzott lelkünk között.

De a sors, mit reánk szab,
s emlékbe ágyaz féltett álmokat,
csak elfogadni lehet
szívvel, s lélekkel,
a könyörgött magányt is.

Mondd Uram, meddig éget még
a felhevült kárvallás?
Meddig a hiány felőrölt láza?
Haldoklott teljességbe csöppen
a kínokkal ostromolt tor.

Elköszön, elindul…
Csak soha ne keressen!
S Ő éljen, éljen tovább,
míg lélekről lélekre száll
a némaság szent keresztje.

Veresegyház, 2008. szeptember 10.