(Hajnalban)

Nyugodtan nézlek…
Hajnallá ült a képzet
két szememben,
megértéssé váltam
ebben a szerelemben,
s eggyé Veled,
ahogyan csak lehet,
testestül, lelkestül…

(Hajnalban 2)

Annyi átok gördült
síró lelkeinkre,
s annyi fájdalom…
mit követtünk utunkon
az rendülne rég.
Most lázzá tép
a pillanat,
álom ringatja arcodat,
s én félek…
tán remélni is vétek
egymagamban.

(Hajnalban 3.)

Néha kicsordul az a sok só,
s utat tör,
bőröm szárítja,
vagy csak az időét,
és megannyi emlékét
hű szívünknek.
S az alkonyok csak megülnek
az éjszaka előtt,
majd hajnallá szelídülnek,
válaszra várva:
Vajon lesz-e majd,
mikor egymásra bont
a nappal,
s úgy vígasztal,
teljesült reménybe zárva?

(Hajnalban 4.)

Talán tévedek,
ha azt hiszem,
eljő majd a reggel,
s én úgy kelek fel
Melletted,
mint az életed,
sósan, s édesen leszek
kit féltened kell
szeretve értened,
minden gondban,
s békességben.
Talán tévedek…

(Hajnalban 5.)

De azt,
nem tudja elvenni senki.
Azt az egyet,
mely belülről fakad.
s jó ideje érzi már a szív,
hogy nélküle megszakad,
élnie sem kell…
ha egyedül marad.

(Hajnalban 6.)

Most álom vetül két szemedre,
s enyémre könny,
magunkat siratom.
Nincs közöny,
míg Téged édesen andalít
a nyugalom tézise,
s bennem szorongás rombol,
és nem akarja tudni se,
a kezdetek végét.

Most álom simogatja arcod,
helyettem.
Lágyan álmodod kettőnk életét,
egy kis valóság kéne még…
Egy Benned,
s egy bennem…
Ha reggel felkelt az ég,
tudjuk, hogy minden,
mi volt, s lesz
csak a miénk.

Veresegyház, 2009. január 21.