Nem sír a lelkem, csak jajong.
Fájva vár időt ostromlón,
a talán igéért.

Fáj az egyedül...
átharcolt napok közt félve csendesül
lélekben a káosz,
mert nem hordoz szíved
szerelmes igéket.

Nincs értem szó,
mit vágyak közt hajt az élet,
kívánt óhajban szavad
szanaszét széledt.
De jaj, mondd!
Kiért lépnéd át kínjaid terét,
ha nem értem?
Lázadoznod mi haszna?
Tengernyi időd már pecsét alatt,
és ha szánalom ül
esendő orcádra,
nem lészen vágyadnak telje,
csak szenvedő lényednek
hanyatlott keserve.

Veresegyház, 2011. november 2.