Nem tudom, mi változott.
Én ugyanaz maradtam,
ki melletted világot érzett
maga körül,
hol minden lecsendesül
a fáradt napok után.
S most bután nézem
az elszaladt, sosem volt léteket.
Tán az én szívem is tévedett,
mert fájva látom,
nem tartozom oda,
kik fejet hajt’nak
szép szavaidért.
Magad toltad messze a teret,
hogy időt sem kímélve
szorongón lépj tovább
hamvas keblek árnyaiban.
De majd azon lelkek
százaiban, kiben rontást
hozott végzeted,
sírva haldokolsz
a nem úgy értelmezett tettekért.
S én már nem kérdem, miért...
Nem kell válaszod
megfáradt napjaimba!
Az én titkom oly nyilvánvaló...
Szeretni önzetlenül,
gyáva képek nélkül
csak fényt fogadva,
ezért láthattam,
utadba mily reménység csordul.
S majd látod te is, hogy sajdul
körötted a szép,
virágos csodája hogyan tép
szirmokat, ha rájön,
mikor lábad más felé halad.

Veresegyház, 2011. augusztus 22.