Gyakran a szerelem az, mely költővé tesz,
a társtalan magány, bús szavakká lesz,
s míg magáról írja a lélek énekét,
az utolsó sorig, nem leli békéjét.
Mert zenélni akar, írni, egyre írni
az örömöt, s mit nem lehet kibírni,
az életet, azt a fáradt számadást,
mely féktelen gyűjti a halkuló varázst.

S mit szelleme hordoz messzi, avitt
vagy nem lelé magában csodáját, akit
istenít, egyre vágyna, maga mellé áldva
jóra, bölcsre kívánna, de hiába.
Az csak akkor marad, ha éberen hagyja
lassú dunyháját magára takarja,
s csendes álomringatta vágyai között
Istennel mély szövetséget kötött.

De gyakran a szerelem az, mely lelkesít,
ha fáj is, ha láz is, ha felhevít
nem tagadhatja meg magát a lélek,
írnia kell, míg magába nem réved.
Míg jő a távoli, sejtelmes sugallat
ajka alatt a szép, reszketve hallat,
mert jól tudja mit üzennek a vének:
szeretve adnak hatalmat szívének.

Veresegyház, 2014. november 16.