Útközben felnézek az égre, és látom magam előtt, ahogy a hatalmas tér szivárványt bont. A már lenyugodni készülő nap narancsra festi a távoli hegyek vonulatait, felette a menny sötétkék felhőket hord, s messze, amerre a szem ellát, smaragdzölden borítja be a földet az őszi búza. Megállok, mert ez a látvány nemes egyszerűségében nyűgöz le, s ahogy gyönyörködöm egyszer csak megszólítasz.
- Gyönyörködhetek veled?
Helyeselek és hagyom, hogy ez a pillanat örök maradjon bennünk. Valami történik. Megáll az idő, nem halad tovább. Megszűnik körülöttünk minden zaj és minden evilági ténykedés. Te rám mosolyogsz és megfogod a kezem. Az addigi félelem kezd letekeredni rólam. Lehunyom a szemem és mikor újra kinyitom már egy magas hegy tetején ültünk Te és én.
Határtalan szabadság kerít hatalmába. Nem is tudom, megérdemlem-e ezt az érzést. Olyan soká voltam abban a zárt világban, amelyből nem tudtam, hogyan lépjek ki. De Te most segítettél. Hálám lassan elönti lelkem minden energiaszegletét és Te újra látod a színem. Odalent a földön még zöld volt. Most pedig kék. Mintha mindenhol ott lennék és mintha mindenhol ott lennél.
Csend van, amolyan nyugalom féle, amely mégis valami hallható békét rezegtet. Látlak. Épp szemeidbe nézek és mély, szeretettel teli mosolyod felidézi bennem, mi az, amit mindig is szerettem Benned. A másik felem lényegét, amit mások elvettek tőlem. De már nem kell keresnem, mert bennem és előttem vagy.
- Hosszú volt az út! - mondod Te, de már nem is kell folytatnod, mert jól tudom, mit gondolsz. Azt, hogy véletlenek nincsenek. Amit egyszer elvettek, azt az élet visszaadja. Mert az élet ilyen. Örök és kétpólusú.
- Nézd az embereket odalent! – kéred tőlem és tekintetedből látom a szomorúság megkorbácsolt tézisét, mert az ember önző. Ha az eszére hallgat, boldogtalan marad.
- Boldogtalanok… - mondom én és rájövök, mennyire ismerem ezt az érzést. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy én megtaláltam az utat, de másoknak nem tudom ezt elmondani. Nem hallgatnak meg.
- Nem baj - mondod Te – a szív végül mindig megérzi, mert a lényeg a szívben van. És a szív tudja a dolgát.
- De miért törik össze? – kérdezem én és nem értem, miért győzhet mégis, ha gyakran fáj.
- Mert az ész – mondod Te – akadályokat állít, és ha a szív nem elég kitartó, akkor megszakad.
Még egy ideig nézzük az embereket. Fentről furcsáknak tűnnek. Mintha nem tudnák igazán, mit is akarnak. Nem látják az utat maguk előtt. Élnek, de valójában holtak, mert nem akarnak érezni, csak látni, csak akarni, csak diktálni.
Megfogod a kezem. Hideg.
- Én most már mindig veled maradok – mondod Te és nekem adod egész lényeged, mert mindennél jobban szeretsz.
- Megérdemlem ezt? – kérdezem én, mert jól tudom, én is csak ember vagyok.
- Ha érdem szerint éreznék – mondod Te – nem érne semmit. Nem az a lényeg, hogy megérdemled-e vagy sem, hanem az, hogy szeretlek.

Veresegyház, 2015. november 19.