Lám, mi elmúlt most sem kímél,
néha megfog és kísér
halhatatlan tettekhez...
Mondd, miért így és miért ez
az idő, mely szomjas szívedből
holtig betakar,
mindig volt valahogy
és most semmi kapar,
hátha még ad néki a sors
valamit abból az eltékozolt
lényegből.
Miért most mondod? Miért?!
Miért kellett, hogy így legyen?!
Mardosva húz vissza kegyetlen
a múlt. Azt hittem, már elhullt,
e lét, de még itt nyűgsz keblemen,
várod, hogy a szívem, szeressen.
De hogy tudnám én ezt
visszaadni? Visszaadtam már
mindenem. Elégett bennem
a szó, a tett és ez a szerelem,
mely most újra ostromol.
Adsz, aztán kárhozol,
bűnbe taszítasz,
és mindez átkozottul fáj!
Miért kell és miért muszáj,
hogy lelked megnyugodjon?
Benned a szó mindig ugyanazon
úton haladt, sosem emelt,
sosem maradt, csak az én szavaim,
miért épp most törnéd át
repedezett falaim,
mikor azokat ez
a káptalannyi idő megerősítette,
tetteidből már nem kér,
de te követelve és akarva akarod,
szeretve parancsolod szívem.
Nem, nem tehetem! Érts meg!
Visszafordulnom már késő...
Elfogyott minden erő, mely
óvott és féltett, elgáncsolt
tetteim már beléd fáradtak!
Nekem nap süt, mióta nem vagy.
Érts hát meg, hagyj élni!
...és elkésett szavaiddal ne húzz
vissza temetni,
mert ezt sosem érdemeltem.
Kérlek, érts meg... Szívem
sokáig adott, de már halott
gondolatok szűnnek körötte,
lejárt időnket a hiány
mind elvette,
s te csak álmodozol...
Késő van...
napod már csak árnyék,
ahogy lázamban haldokol.

Veresegyház, 2016. február 20.