Nézem az eget, lassan sötétedik,
ablakomon túl a fakult színek közt
a mélység lüktetve ereszkedik.
Túl távoli most minden pillanat,
lelkem előtt kontúrként húz vonalat
a fakó vágyakozás.
Fájva részeg az egyedüllét,
szorongón ölel át a társtalan társ,
ki magába zárja árva önmagát
és kérdésre, földbe rejti válaszát.
Haldokolva kínlódik most a hold,
ablakom előtt testemből hord
bús melankóliákat,
fogyva fogy bennünk az idő,
de talán még nem késő…
Ajkaim értünk rebegnek imákat.

Veresegyház, 2016. június 25.