Már rég nem láttam
a Pilis hegyeit,
vak köd rejti sok napja már.
Könnyezem,
mert a volán mögül, kábán,
arcod lebbenő képzete
lelkembe jár.
Oly szürke most a világ,
késővé tett
a holnap elrabolt boldogsága.
Szemeim előtt rohan a táj,
sötétbe zárja
a némaság fojtott látomása.

Nincs más, kit így szeretnék!

Halál csókja dermed arcomon.
Lassan öl most a csend,
tudom.
S míg fázom,
köröttem
e mélába bújt szenvedés
a Pilis felé árad.
Már elfogadtalak,
elfogadtam minden hibádat.

Zokogott tartásom
a révedő térbe robban,
hogyan is tudnám ezt
visszafojtani?!
Vérző szívem téged
csak szeretni képes,
csak is szeretni...

Vác, 2017. február 10.