Mennyire nyomasztó az érzés, ahogy a
nehéz fájdalom végiggördül a testen,
fáradtan és elesetten lépdel egymás után a láb,
mintha nem tudnák merre tartanak.
…és odabent a lüktető szív keserve zúgva jajong,
a hiányt mérő hajnalon, mikor az elme csak búg,
értelmetlen vitákat vetít és nélkülözést,
suttogott árnya a sötétnek lázadást súg,
hogy ne tovább, mert a szív már megszakad.
Ahogy a sebből vér fakad, úgy áramlik
a kétségbeesés a torokba,
s fojtva, fuldokolva, tiszta levegőt vágyva
zuhan a létezés, és zuhan, egyre csak zuhan
az időtlenségbe és nem fogja meg semmi és senki.

Vác, 2017. december 14.