A fényesség, mely nem vakít,
hív, hogy maradjak itt.
Egyik szemem e világot látja,
másik lenéz a hazámra.
Csak lelkem létezik,
testem a Földön hamvazik,
s imákkal idéznek,
hogy még egyszer visszanézzek.
Vissza az élők sorába,
gyertyák égnek szobámba.
Már nem fogok visszatérni,
a csodában akarok élni,
tiszta lelkek között,
ahová bánat sose szökött.
Lelkem őrei vigyáznak rám,
bíztatnak: mondjam imám.
Letérdelek, s kezdem szépen,
az Úr meghallgat engem.
Lelkem „csontjai” hangosan rezegne,
Isten előtt szavaim peregnek.
Minden bűnbánattal könnyebb,
s lelkem embertől szentebb.
Átlépem a boldogság kapuját,
hol minden idegen, barát.
Énem a Szellembe olvad,
s örökké a Mennyben marad.

Tura, 1996. április

(Megjelent a Turai Hírlapban)