Csendben hallgattalak,
szívem robaja lassan kattogott,
téged néztelek,
testem melléd rogyott.
Kétséggé fészkelte magát a tér,
hangod mélyébe rejteztem
egy szikrányi reményért.

Azt gondoltam,
csodává érhetünk,
az a sok-sok pillanat,
mi most is jelenünk
meddig ölelhet, meddig szerethet?
Oh jaj, küzdelmünk
még meddig követhet?!

Szemed, eszméd után indult,
de tekinteted is belejajdult.
Tudtam, mit nem akarok:
hallani a tiltó szót,
hallani, mit most is hallok
itt a fejemben.
Vérként folysz ereimben…

Életnyi törvényt kaptunk
te meg én,
mi csak fogadjuk, nyugtázzuk…
De szegény…
Szegény kicsi pára!
Szegény szíved
szívem legsajgóbb vára.

Csendben hallgattalak,
láznyi perceknek voltam
cinkos vallomása.
Alázattá szült a kín,
a fáradt bánat vágyódása.
Könnybe csordult a fájdalom…
Összeszorult szívünk dobbanása.

Veresegyház, 2008. október 13.