Kint zöldes fénnyé válik
a jajveszékelt kóborlás,
sötét éj van, fent fakónyi csillagok…
Elhalkult álmokká szenderül
a reménnyé formált vágy,
kelletlenül, s mégis oly bájosan,
mit Te csak néha látsz,
mint szemeim színtelen tükrében.
A vad szerénységgé nőtt látomás
önmagát hajtja,
lázzá tódul a ki nem mondott szó,
érteleműzővé a csend,
mi magában alélna,
önnön foglyaként a világ spiráljain.

Veresegyház, 2008. augusztus 2.