És te mesélsz…
Szemedbe néha düh vet kétkedést.
Panasszal írt pilláid
gondterhesen hunyod,
mert már régen megértetted,
miért e sors, mit ad kegyeidbe.

S én csak hallgatom,
néha feledném a fájdalmat,
mely szavaid közt búvik oly magányosan.
Feledném az elszalasztott perceket,
mik még kóborolnak
megfáradt tekintetünkben.

Átérzem, minden gondolatod,
minden megkövült múlt-darabkád,
szívemmel ölellek,
ahogy szív csak ölelni képes,
két tenyeremben meggyötört arcod
angyallá szelídül…
Mert míg óvhatlak, óvlak a világtól.

Veresegyház, 2008. július 20.