Mindig el kellett fogadni azt,
amit az élet adott,
akkor is, amikor a szív
fájdalmában haldokolt.
Erővel kellett bírni a lélek
túlnövő terheit,
a „mi lett volna ha…”
eltékozolt tetteit.

Érezni kellett a magányos,
könyörtelen napokat,
hogy bízni kell, mert a holnap
csakis jót hozhat.
Aztán újra csak csalódni,
várni a keserűségben,
hallani hogyan hangzik el a szó,
és hogyan szűnik meg az égben.

Meg kellett érteni,
hogy voltak, s vannak is más utak,
hogy a biztonság érzése törékeny,
az örökre nem marad.
És tanulni volt szükség
minden egyes leckét,
lépésről lépésre elérni
az út alázatos végét.

Zokogni, sírni, toporzékolni
míg a test csak bírja,
és hagyni mind, hisz az a jót
vissza nem hozza.
Hittel nyugodni kellett
e megfáradt létben,
de végtelen szeretni…
csak szeretni… önzetlen.

Veresegyház, 2018. június 8.